17. fejezet

Egy elcsigázott emlék

Néhány nappal szilvesztert után Harry, Ron és Ginny felsorakoztak a kandalló mellett a konyhában, hogy visszatérjenek Roxfortba: a Minisztérium intézte el, hogy kivételesen a hop-hálózaton keresztül egyenesen az iskolába érkezzenek. Mrs. Weasley könnybe lábadt a szemmel sorra megígértette velük, hogy vigyázni fognak magukra - hiszen mióta Percy (hála az ikreknek és Ginnynek) karácsonykor petrezselyemgyökér masszával borított szemüvegben kirontott a házból, semmi nem kellett ahhoz, hogy elsírja magát.
Megérkezésük után nem sokkal összefutottak Hermionéval, aki nemcsak a Griffendél klubhelyiségének új jelszavát tudta, de egy levelet is átadott Harrynek Dumbledore-tól, melyben az állt, hogy a következő összejövetelük másnap este lesz.
Ekkor azonban, mint derült égből a villámcsapás, ott termett Lavender Brown, és egy "Won-Won" csatakiáltással Ron karjába vetette magát. Harry inkább arrébb ment az ölelkező párostól Hermionéval, és elmesélte a lánynak, hogy kihallgatta Malfoy és Piton beszélgetését. Hermionénak ugyanaz volt a véleménye, ami Mr. Weasleynek és Lupinnak is: Piton csak megjátszotta, hogy felajánlja a segítségét, hogy kiszedje Dracóból, miben sántikál. Abban azonban egyetértettek, hogy Draco készül valamire.
Harry emlékezett rá, hogy Piton egyszer azt mondta: "mestered", és bizonyára Voldemortra utalt, de Hermione szerint ez jelenthette akár Lucius Malfoyt is. Aztán Lupin került szóba: Harry elmesélte, hogy nincs valami jól, és azt is, hogy milyen küldetésben járt a vérfarkasoknál. Fenrir Greyback nevének említésekor Hermionénak eszébe jutott, hogy ezt a nevet említette Draco - méghozzá a család régi barátjaként, - amikor Borgint megfenyegette a Zsebpiszok közben. Persze Harry ezt is úgy értelmezte, mint egy újabb bizonyítékot arra, hogy Draco halálfaló lett és halálfalókkal áll kapcsolatban. Hermione szerint ez azonban csak üres fenyegetőzés volt.
A hatodévesek számára másnap az újév kellemes meglepetéssel kezdődött:Aaz éj leple alatt egy hirdetményt függesztettek ki a közös helyiségben, melyen az állt, hogy tanfolyamot indítanak hoppanálásból mindazoknak, akik augusztus 31-éig betöltik a 17. életévüket.
Ron és Harry kivárta a sorát a hirdetmény előtt csoportosuló tömegben, hogy felírhassa a nevét a listára, és Ron épp elővette a pennáját, hogy felírja magát Hermione után, amikor valaki hátulról befogta a szemét a kezével: "Találd ki, ki vagyok, Won-Won?" Természetesen Lavender Brown volt. Hermione szó nélkül elfordult, Harry pedig ment utána, ám meglepetésükre Ron is hamarosan követte őket vörös fülekkel és dühös ábrázattal. Hermione azonnal megszaporázta a lépteit, és inkább előrement Neville-hez.
Egész nap a hoppanálás volt a téma a diákok között, és amikor Ron épp kikotyogta, hogy Harry már hoppanált, mindenki őt kezdte faggatni.
Este Harry Dumbledore-hoz sietett. Az igazgató irodájában a portrék halkan hortyogva húzták a lóbőrt és minden lámpás égett. Dumbledore két keze között az asztalon ott állt a Merengő - jobb keze feketébbnek és égettebbnek látszott, mint valaha; úgy tűnt, egyáltalán nem javult az állapota. Harry már nem merte megkérdezni, mi okozta a sérülést, Dumbledore azt mondta, a megfelelő időben meg fogja tudni.
Az igazgató azzal kezdte, hogy úgy hallotta, Harry találkozott a miniszterrel karácsonykor. Miután végighallgatta a fiú beszámolóját, elmondta, hogy Caramel is azt fontolgatta minisztersége végnapjaiban, hogy Harry támogatásához folyamodik. Harry dühös lett: Hogyan is gondolhatta mindezt Caramel a tavalyi év és Umbridge után? Dumbledore azt is elmondta, hogy Scrimgeour rögtön a kinevezése után azt követelte az igazgatótól, hogy hozzon össze egy találkát Harryvel, ám ő elutasította a kérést. Lám, mégis sikerült becserkésznie a fiút.
"- Azzal vádolt, hogy teljes mértékben Dumbeldore embere vagyok.
- Milyen aljas tőle.
- Közöltem vele, hogy igaz.
Dumbledore kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán inkább becsukta. Harry mögött Fawkes, a főnix halkan és lágyan dalolni kezdett, és Harry látva, hogy Dumbledore fénylő, kék szemei könnybe lábadnak, szörnyű zavarában a saját térdét kezdte behatóan vizsgálni.
- Igazán meghatódtam - mondta az igazgató, és a hangja már szilárdan csengett.
- Scrimgeour tudni akarta, merre jár az iskola falain kívül. - Harry továbbra is a térdét bámulta.
- Igen, ez borzasztóan izgatja. - Dumbledore hangja vidáman csengett, és Harry úgy gondolta, most már biztonságban felnézhet. - Felbérelte Dawlish-t, hogy kövessen, ez nem volt szép tőle. Egyszer már meg kellett átkoznom Dawlish-t, és most legnagyobb sajnálatomra, megtettem még egyszer.
- Tehát nem tudják, hogy merre jár?
- Nem, és ez az idő nem a legalkalmasabb arra sem, hogy te megtudd."
Harry gyorsan előrukkolt Piton és Draco dolgával. Az igazgató közömbös arccal végighallgatta, majd néhány perc után így szólt:
"- Köszönöm, hogy elmondtad nekem mindezt, Harry, de azt tanácsolom, verd ki a fejedből. Nem hiszem, hogy nagy jelentőséggel bírna."
Harry felháborodott, mire az igazgató így folytatta:
"- Biztosítalak afelől, hogy semmi olyat nem közöltél velem, ami aggodalomra adna okot.
Harry némán az igazgatót fürkészte: Ez azt jelenti, hogy valóban Dumbledore küldte volna Pitont, hogy járjon utána, mit akar Draco, és Piton már beszámolt az igazgatónak arról, amiről ő az imént? Vagy csak megjátssza, hogy nem aggódik?
- Ezek szerint, uram. - mondta Harry nyugodt, tisztelettudó hangon. - továbbra is határozattan megbízik...?
- Elég türelmes voltam eddig, és megválaszoltam már ezt a kérdést. - Dumbledore hangja egyáltalán nem tűnt türelmesnek már. - A válaszom nem változott."
Habár Harrynek még nem párolgott el a csalódottsága, beletörődött, hogy Dumbledore-ral folytatni fogják Tom Denem történetének boncolgatását.
Az igazgató először arról beszélt, hogy a halk szavú Tom használt talárban érkezett meg Roxfortba, és a Teszlek Süveg ahogy a feje búbjához ért, már be is osztotta a Mardekárba. Valószínűleg már a legelső este kinyomozta, hogy házának híres alapítója értett a kígyók nyelvén, és ez feltüzelte, ahogy az önnön kiváltságosságába vetett hitét is megszilárdította. A tanári karhoz viszont sosem jutott el olyan szóbeszéd, hogy diákokat riogatott vagy fenyegetett volna a párszaszájával, semmilyen agresszivitást vagy arroganciát nem mutatott. Kivételesen tehetséges és rendkívül jóképű árvaként természetszerűleg kivívta a tanári kar figyelmét és együttérzését azonnal, ahogy megérkezett. Udvariasnak, csendesnek tűnt; olyannak, aki kiéhezett a tudásra: majdnem mindenkit levett a lábáról.
Dumbledore azonban nem tudott feltétel nélkül megbízni benne. Úgy döntött, hogy óvatos lesz és alaposan szemmel tartja a fiút azután, hogy egy pillanatra fellebbentette személyiségének igazi oldalát az árvaházban Tom azonban soha többet nem mutatta meg magát, és meg sem próbálta elbűvölni Dumbledore-t, mint másokat.
Ahogy haladt az iskolával, egyre több elkötelezett barátra tett szert, bár nem a klasszikus értelemben: Denem érzéketlen volt az irányukban. A csoportot sötét hírnév lengte be; csupa gyenge, akik védelemre vágytak, csupa ambíciókkal telt, akik részt akartak a dicsőségből, és a lókötők, akik olyan vezető köré gyűltek, aki a kegyetlenség új dimenziót tárta fel előttük. Ők voltak a halálfalók elődei, és némelyikük valóban halálfaló lett a Roxfort elvégzése után.
Denem olyan szigorúan felügyelte őket, hogy sosem tudták tetten érni őket vagy kellő bizonyítékot szerezni a terhükre annak ellenére, hogy a roxforti hét évük alatt számos csúnya baleset történt. A legsúlyosabb eset a Titkok Kamrájának felnyitása volt, amelynek során meghalt egy diáklány, és amiért ártatlanul Hagridot ítélték el.
Nem volt sok fellelhető emlék Voldemort roxforti éveiről, mert azok, akik ismerték, túlságosan rettegtek attól, hogy beszéljenek róla. Az a néhány, aki hajlandó volt megnyílni, elmondta, hogy Denem mániákusan kereste a gyökereit, ami érthető valakitől, aki egy árvaházban nőtt fel, és szeretett volna választ kapni arra, hogy miért jutott erre a sorsra. Azonban hiába kereste idősebb Tom Denem nyomati a trófeateremben, a prefektusok listájában vagy a varázslók történetében, végül kénytelen volt elfogadni, hogy az apja soha be sem tette a lábát a Roxfortba. Valószínűleg ekkor szabadult meg a nevétől, megteremtette Voldemortot, és a korábban lenézett anyja családfája felé fordult.
A Marvolo/Rowle név volt a kiindulási pont, hiszen az árvaházban elmesélték neki, hogy az anyai nagyapja után kapta, és lelkiismeretes kutatómunkát követően kinyomozta Mardekár leszármazottainak vonalát. Tizenhat éves korában elhagyta az árvaházat, amelybe nyaranta visszatért, és elindult felkutatni a Gaunt rokonokat.
Ekkor Dumbledore elővett egy apró kristályfiolát, és csillogó tartalmát a merengőbe öntötte. A Gaunt-házba vezette őket az emlék...
A ház a legmocskosabb volt, amit Harry valaha látott életében. A plafont vastag pókhálók szőtték be, a padló merő kosz volt, és az asztalon rothadó, penészes étel hevert egy halom koszos edény mellett. Csupán egy gyertya égett a karosszéknél, egy férfi lábánál, akinek olyan elvadult szakálla és haja nőtt, hogy Harry se a szemét, se a száját nem tudta kivenni. Mikor már azt hitte, hogy halott, hirtelen kopogtattak az ajtón, mire a férfi előkapta a pálcáját a jobb kezével, és egy kést a másikkal.
Az ajtó kinyílt, és ott állt egy ősrégi lámpával a kezében egy magas, sápadt, sötéthajú és jóképű fiú: a tinédzser Voldemort. Szemei lassan körbejártak a helyen, és megálltak a férfin a karosszékben. A férfi felugrott, az üres üvegek szanaszét gurultak a padlón, és részegen rávetette magát a fiúra.
- Állj - szólt Voldemort párszául, és a férfit megdöbbentette, hogy beszéli a "nyelvüket". Harry ámulva nézte, hogy Voldemorton egy fikarcnyi félelem sem látszott. Az arca undort és csalódottságot tükrözött.
Megtudta, hogy az öreg Marvolo már évek óta meghalt, és az elvadult férfi a feketeköves Marvolo-gyűrűvel a jobb kezén Morfin, a saját nagybátyja.
"- Azt hittem, az a mugli vagy - suttogta Morfin továbbra is párszául. - Pont úgy nézel ki, mint az mugli.
- Milyen mugli? - kérdezte Denem élesen." És megtudta, hogy egy mocskos sárvérű nemzette, aki ráadásul eldobta az anyját.
Aztán minden elsötétedett, mert Morfin, akié ez az emlék volt, másra nem emlékezett, és Harry megint az igazgató irodájában találta magát. Dumbledore elmondta, hogy amikor Morfin másnap felkelt, a gyűrűje már nem volt rajta. Eközben Little Hangletonban egy szobalány rohant végig a főutcán, és azt sikoltozta, hogy a nagy házban három holttest fekszik: Tom Denem, az édesanyja és az édesapja. A mugli hatóságok tanácstalanul álltak; az Avada Kedavra nem hagyott nyomot. A Minisztérium azonban rögtön felismerte, hogy varázsló bűncselekményről van szó, és tudták, hogy a folyónál egy megrögzött mugligyűlölő lakik.
Morfin mindent beismert - olyan részletességgel, amelyet csak maga az elkövető tehetett, - ráadásul büszkén vallotta, hogy muglikat mészárolt, hiszen évek óta erre várt. Átadta a pálcáját, amelyről bebizonyosodott, hogy azzal követték el a bűncselekményeket, és hagyta, hogy az Azkabanba vigyék. Egyedül az zavarta, hogy nem találta az apja gyűrűjét. Később az Azkabanban halt meg, és ott is temették el a többi elkárhozott lélek mellé.
Dumbledore azonban úgy vélte, hogy Voldemort kábító átkot mondott a nagybátyjára, ellopta a pálcáját, és megölte azt a muglit, aki elhagyta az anyját. A nagyszüleit kiirtva pedig végleg eltörölte ezt a szégyenletes Denem vérvonalat. Ezután visszatért a Gauntok házába, és egy komplex mágiával a nagybátyja agyába ültetett egy módosított emléket, majd magához vette a gyűrűjét, és elment. Morfin soha nem jött rá, hogy nem ő volt az elkövető. Dumbledore meglátogatta életének utolsó heteiben, és magas színtű legilimenciával nagy nehézségek árán kibányászta a valódi emléket a fejéből, és miután végignézte, felmentést kért Morfin számára, azonban mire a Minisztérium megadta volna, Morfin már nem élt.
A Minisztérium azért nem tudta detektálni, hogy Voldemort, - ráadásul egy fiatalkorú varázsló - az elkövető, mert csak az elkövetett varázslatot tudják érzékelni, az elkövető személyét nem. (Ez történt akkor is, amikor a Dobby által elkövetett varázslatot Harry nyakába akarták varrni, Harry pedig döbbenten vette tudomásul, hogy a kiskorúak tehát mégiscsak varázsolhatnak az iskolán kívül, ha van a környékükön nagykorú varázsló.)
Dumbledore egy újabb kristályfiolát vett elő a belső zsebéből. A legfontosabbat az összes emlék közül. Harry észrevette, hogy a fiola tartalma nem folyik egykönnyen a Merengőbe.
Egy sokkal fiatalabb Horace Slughornt láttak, aki az irodájában lábait egy bársony puffra pakolva egy pohár borral a kezében ült egy kényelmes karosszékben, míg a másikkal cukrozott ananász után kotorászott. Fél tucat fiú vette körbe, mind alacsonyabb széken ült, mint az övé. Denem is ott volt: ő volt a legnyugodtabb és a legvonzóbb közülük: jobb keze a karfán nyugodott, és Harry észrevette a Marvolo gyűrűt a kezén.
"- Nem tudom, honnan szerzed az információid, fiam; több van a fejedben, mint a fél tantestületnek..."
Denem mosolygott, a többiek csodálattal nézték. Slughorn maga is csodálta a fiú hátborzongató képességét arra, hogy kiszimatol olyan dolgokat, amelyeket nem lenne szabad, és az érzékenységét, hogy megtalálja az utat, hogyan járjon a fontos emberek kedvébe. A cukrozott ananászt is ő hozta. Slughorn kedvencét.
Aztán hirtelen sűrű köd telepedett az emlékre. Harry semmit nem tudott kivenni, egyedül Dumbledore arcát látta, és Slughorn hangját hallotta, amint azt mondja:
"- ...rossz útra fogsz lépni, fiam, fogadd meg a szavaimat."
A köd hirtelen eloszlott, és Harry döbbenten vette észre, hogy a jelenlévők mintha nem is érzékeltek volna semmi furcsát. Már tizenegy órát mutatott az óra, és Slughorn szélnek eresztette a fiúkat. Még szólt Lestrange-nek és Averynek, hogy holnapra legyen meg az esszéjük, különben mehetnek büntetőmunkára.
Denem azonban szándékosan hátramaradt, hogy megkérdezze, mit tud Slughorn a Horcruxokról. Újra sűrű köd ereszkedett az emlékre, és Harry hallotta Slughornt, amint üvöltve tiltakozik, hogy nem tud róluk semmit, és akkor sem mondaná el, ha tudna; ne merészelje még egyszer felhozni ezt a témát. Az emlék ezzel véget ért.
Kiderült, hogy Slughorn szándékosan ködösítette el az emlékeit, hogy jobb színben tüntesse fel a szerepét, de a valódi történések még ott lapulnak a módosítások és elferdítések szövevénye alatt. Harry értetlenül meredt Dumbledore-ra, mikor az igazgató házi feladatba adta, hogy neki kell a professzortól kicsikarni az elkent emléket. Slughorn rendkívül képzett varázsló, sem a legilimenciának, sem a Veritaserumnak nincs esélye nála, és Dumbledore egyébként sem akart erőszakhoz folyamodni, mert szeretné, ha a professzor az iskolában maradna.
Az emberi gyengeségét kell Harrynek megtalálnia.